Akkor kell futni, amikor jólesik.

Az elcsépelt poén reggel, amikor az az eső kopogására ébredtem, még nem jutott eszembe. Csak annyit konstatáltam, hogy itt bizony masszív, áztató eső vár rám, miközben a mai bő kétórás edzéspenzumomat futom, és mi tagadás, kicsit elbizonytalanodtam. Legyek inkább lekvár, maradjak a városban, az aszfalton? Az elmúlt két hét esőzéseinek tapasztalatai alapján az erdőben kőkemény pocsolyakerülgetés vár rám...

Végül is jól tettem, hogy maradtam az eredeti terv mellett, és irány az erdő. Persze itthonról, azaz az eleje-vége még az utca – és itt jött a tapasztalat... Az utca egyébként is városi dzsungel a futónak, figyelni autókra, forgalomra, gyalogosokra, biciklisekre, pláne most, a reggeli csúcsforgalomban, és pláne decemberben, amikor még elinduláskor a utcai lámpák fénye világít. Vagy éppen próbál világítani...

Plusz most ez az eső is ugye... Hiába nyugtatgatom magam közben, miután elindultam, mintha most kicsit alábbhagyott volna, de látom a kocsik fényszóróiban a piros lámpánál, hogy nem, igencsak masszív záporszerű eső van.

Miért szeretsz az erdőben futni?

A kérdést jópárszor nekem szegezték már. Az erdőben csend van és nyugalom. Alapjában véve sokkal biztonságosabb a futó számára (is), mint a város – ezt talán mindenféle statisztikával is lehet bizonyítani.

Az erdőben csend van és nyugalom – most is. Miközben esik az eső. Fejedre húzod az esőkabátod kapucniját, és mész. A körülötted ritmikusan doboló esőcseppek egy sajátos transzszerű állapotba hoznak – egy sajátos futómeditáció állapotába: csak te vagy és a gondolataid. Meg a terep valósága. Oké, a talaj időnként a Mekong-deltavidékre hasonlít, de két-három pocsolyataposás után elengeded, már úgyis mindegy...

Egyébként is esedékes egy cipőtisztítás...

Ja, és ha szemüveges vagy, esőben mindig legyen baseball-sapka a fejeden. Tényleg priceless.

#futás #terepfutás #nagyerdő